unrealnoise

Martin McDonagh az In Bruges  (imdb/letterboxd) után négy évvel jelentkezett be ismét a pénztáraknál, sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. Véleményem szerint túl sokat vállalt most be, túlságosan eredeti, szerzői alkotással akart babérokra tőrni, és hát a pénztárak ugye nem hazudnak, így hiába a parádés szereposztás, az In Bruges kritikai sikere, a bukta inkább benne volt a levegőben. És hát nem is túlzás annak nevezni a filmet, hiszen a 15 millióból eddig 16-ot hozott vissza... Gondolom nem ilyen zárásról fantáziáltak a forgatás alatt...


Mint már utaltam rá, a Seven Psychopaths egy egyszerű nézőnek sok. Martin nem hétköznapi módon építi fel a filmjét, nem hétköznapi poénokat süt el... Egyesek simán beteges jelzőkkel illethetik. Az is. Itt tényleg összefolyik a film és a valóság. Marty-nak nem nagyon megy a forgatókönyvírás, ebben szorulna segítségre... Ez a munka viseli a filmben "A hét pszichopata" címet, ez kel életre a szemünk láttára...


A film elejére mondhatnánk azt, hogy rendkívül erős, igazán kellemes meglepetés, az indítás is zseniális két hatalmas figurával a Boardwalk Empire (imdb) c. HBO sorozatból. Az igazi sorozatjunkie valószínűleg fülig érő szájjal mosolygott felettébb emlékezetes ténykedésük során... (A fenti képen: Michael Stuhlbarg és Michael Pitt.) Jó film a Seven Psychopaths, telis-tele jobbnál jobb ötletekkel, csak hát hiába, ha a film második fele közben valahogy ellaposodott. A helyszínek sem olyan zseniálisak, mint mondjuk Brűzsben, aztán a zene sem különösebben hagyott mély nyomot bennem, azt hiszem egyedül a karakterek, a színészek, valamint a forgatókönyv érdemel valamicske elismerést. Az sem kérdés azonban, hogy elég sok író és rendező örülne, ha a saját tollukból ilyen teljesítmények születnének. Viszont itt azért elég sok téren visszaesést lehet tapasztalni. Az In Bruges egy zseniálisan kerek, érdekes, drámai film volt, egy lehengerlően hangulatos végjátékkal. Ott egy percre sem eresztett el a film. Hol a poénok, hol a helyszínek, hol a nemnormális szituációk babusgatták az ember filmszerető lelkét. Természetesen csak Clémence Poésy után...


A rendező ott nézte be ezt a történetet, hogy nem összpontosított kellően a végkifejletre. Konkrétan a végére kifogyott a puskaporból. Hiába megy a duma, hiába különös a helyszínválasztás, hiába minden, ha csalódás a vége. Martin McDonagh majdnem olyan, mint amilyen Guy Ritchie volt valamikor fénykorában. De említhetném akár Tarantinot is. És nem, nem túlzok. McDonagh tisztelere méltó módon az In Bruges után nem állt neki valami vacak képregényfeldogozásnak, őt (még) nem szippantotta be teljesen a pénztermelő gépezet. Egy olyan film után pedig szerintem lett volna rá alkalma, mert azért az In Bruges csak összeszedett egy Oscar mellett 35 különböző jelölést, melyekből aztán 14 darabot meg is nyert. Persze előbb-utóbb úgyis bekövetkezik az elkerülhetetlen, de addig is (és azután is) remélem legalább ilyen filmeket szállít majd a vászonra. És mondjuk az sem lenne mellékes, ha a következő filmjére nem kellene újabb 4 évet várni... A pontszám meg szigorú, de ez van.

Seven Psychopaths – A hét pszichopata és a Si-cu – 2012 – 7/10