unrealnoise

Imádtam. Minden nyomorúságos pillanatával együtt. Sőt, volt, hogy kifejezetten azért. Nagybetűs művészet ez, sok-sok élettel és szenvedéssel átszőve. De közben ne csodálkozzunk, ha gyakorta mosolyra fakad az ember olvasás közben. Tar Sándor már csak ilyen. Ahogyan ők, azaz mi is ilyenek vagyunk.

Nyilván pszichológiai okai is lehetnek annak, hogy szeretjük beleképzelni magunk mások helyzetébe, még ha ezen karakterek nem is a legszebb jellemekkel felvértezettek közé sorolhatóak, de hát ez már csak ilyen... Pedig aztán csupán mindezen olvasásos, filmes élmények hatására is empatikusabbak lehetünk másokkal szemben. Szóval bőven benne van, hogy az ő nagymamája az én nagymamám, az ő harca az én harcom, az ő szerelme az én szerelmem, az ő szerencsétlensége az én szerencsétlenségem... Tar Sándor pedig ezen terheket szinte önfeledt természetességgel helyezi át a mi szívünkre.


Tar Sándor persze nagyon nem ajánlható mindenkinek. Bár úgy lenne... Pedig ez rólunk szól. Kell egyfajta olvasói igényesség a befogadásához, sőt, szerintem már ahhoz is, hogy fellelje valaki ezt a könyvet valahol... Pedig ott lenne a helye a legjobbak közt, mindenkinél. Tartottam tőle, hogy a számomra nagyon kedves A mi utcánk után ez kisebb csalódás lehet, meglehet, hogy ostobaság volt, hiszen eme sorok között rengeteg érzés, félelem, remény és bánat sűrűsödik össze egy kis szeretettel meghintve, hogy aztán egy nagy, szinte feldolgozhatatlan csomóként akadjon meg az ember torkán ez a felkavaróan valóságos tehervonat a számtalan lepusztult állomásával együtt. Gondolom nem én leszek az utolsó, aki hamarosan újra jegyet vált erre a kéjutazásra...

Tar Sándor – Lassú teher – 1995 – 10/10