unrealnoise

Imádtam. Minden nyomorúságos pillanatával együtt. Sőt, volt, hogy kifejezetten azért. Nagybetűs művészet ez, sok-sok élettel és szenvedéssel átszőve. De közben ne csodálkozzunk, ha gyakorta mosolyra fakad az ember olvasás közben. Tar Sándor már csak ilyen. Ahogyan ők, azaz mi is ilyenek vagyunk.

Nyilván pszichológiai okai is lehetnek annak, hogy szeretjük beleképzelni magunk mások helyzetébe, még ha ezen karakterek nem is a legszebb jellemekkel felvértezettek közé sorolhatóak, de hát ez már csak ilyen... Pedig aztán csupán mindezen olvasásos, filmes élmények hatására is empatikusabbak lehetünk másokkal szemben. Szóval bőven benne van, hogy az ő nagymamája az én nagymamám, az ő harca az én harcom, az ő szerelme az én szerelmem, az ő szerencsétlensége az én szerencsétlenségem... Tar Sándor pedig ezen terheket szinte önfeledt természetességgel helyezi át a mi szívünkre.


Tar Sándor persze nagyon nem ajánlható mindenkinek. Bár úgy lenne... Pedig ez rólunk szól. Kell egyfajta olvasói igényesség a befogadásához, sőt, szerintem már ahhoz is, hogy fellelje valaki ezt a könyvet valahol... Pedig ott lenne a helye a legjobbak közt, mindenkinél. Tartottam tőle, hogy a számomra nagyon kedves A mi utcánk után ez kisebb csalódás lehet, meglehet, hogy ostobaság volt, hiszen eme sorok között rengeteg érzés, félelem, remény és bánat sűrűsödik össze egy kis szeretettel meghintve, hogy aztán egy nagy, szinte feldolgozhatatlan csomóként akadjon meg az ember torkán ez a felkavaróan valóságos tehervonat a számtalan lepusztult állomásával együtt. Gondolom nem én leszek az utolsó, aki hamarosan újra jegyet vált erre a kéjutazásra...

Tar Sándor – Lassú teher – 1995 – 10/10

Pár nap és itt az Oscar-gála, hogy aztán Kenneth Lonergan és Casey Affleck is gazdagabb legyen egy díjjal. Megérdemelten? Abszolút. Mondom ezt úgy, hogy még jó pár film kimaradt a legjobbaknak tituláltak közül. Viszont vannak, amelyek teljesen hidegen hagynak (tudom, hogy mondhatok ilyet), ilyen mondjuk A számolás joga (Hidden figures) és a Kaliforniai álom (La La Land) is. Meg aztán ott az Érkezés (Arrival) ami nálam csak egy 7 pontra volt jó, mit tegyek, ha az ötletet leszámítva (kár, hogy az sem saját kútfőből pattant ki) tényleg semmiben nem találtam kiemelkedőnek, holott Denis Villeneuve korábbi filmjei nagy részét megkerülhetetlennek tartom. (Gondolok itt a Felperzselt földre, a Fogságbanra és a Sicario - A bérgyilkosra.)


Szóval szkeptikusan állok hozzá, erős kétségeim vannak, hogy valaki megüti azt a szintet, amit Kenneth Lonergan vezetésével összehoztak odaát, az Amazon Studios berkein belül. Igen, jól olvastátok, ez az első streaming szolgáltatós film, amit jelöltek a legjobb filmre. Nem semmi mi?!

Na de térjünk rá konkrétan a filmre. Ebben a mozgóképes csodában teljesen hétköznapi emberek élik teljesen hétköznapi életüket. Így ne számítson senki akcióra, arra, hogy majd felpörög, beindul a cselekmény. Ez a film nem arról szól, a fókusz teljesen máshol van. Itt képkockáról képkockára szépen, fokozatosan lerántanak a mélybe, hogy aztán apránként feltárják a lelkünkben tántorgó apróbb repedéseket...


Amikor először megláttam, a plakátokon, hogy Michelle Williams játszik a filmben (egyből szerelmes lettem), rögtön a Blue valentine párosa jutott az eszembe. Na meg persze a legklasszikusabb és legjobb filmes trilógia, Linklater "Mielőtt..." filmjei. Lonergan a művében azonban teljesen más megközelítésben tálalja a kapcsolatok "alakulását", mint a fent említettek. Itt viszonylag kevés konfliktus van, ellenben még több időt szánhatunk a látottak, hallottak megemésztésére. Így volt ezzel Lee Chandler-t alakító Casey Affleck is, igazából az ő útkeresése ez a 2 óra 17 perc. Joggal kérdezhetitek, nem sok-e ez. Szerintem nem. Sajnáltam volna akár csak egyetlen másodpercnyi vágást is...

Miért? Mert nagyon szép képekkel játszanak benne, mert 2 órára úgy elszakadok a saját valóságomtól, hogy abból tényleg csak maga, a kanapén mellettem ülő Randi (Michelle Williams) tudna kizökkenteni... Ó, dehát persze erre rengeteg film képes. Ez bizonyos mértékig így is van. Csak itt annyira hiteles minden, annyira nyomorúságosan sanyargatja az emberi lélek tűrőképességének határát, hogy néhány jelenetben tényleg köpni-nyelni nem tud az ember...


A sok-sok pozitívum mellett azonban van egy kis negatívum is, ez pedig a zenei választás. Nem értem néhol miért az szól ami, gondolom a hatásvadászat mindenféle elkerülése is egyfajta cél volt, de attól még esetenként lehetett volna hangulatukban sokkal jobban oda illő zenéket is élni. Sok helyen írják, hogy azért egy csipetnyi humor belecsempészése is belefért a forgatási időbe, de azért nagy hahotázásra igazán ne készüljön senki... A régi város egy vérbeli dráma, egy meglehetősen lassú, kimért, elegáns, vérprofin rendezett és írt, szívbemarkoló kis film, tényleg szenzációs alakításokkal; nem hiába jött össze az a sok jelölés. Sikerült a rendezőnek egy roppant életszerű, mindenféle túlkapástól mentes, a nézőt is lassan felemésztő filmet összehoznia...


Itt ne egy sima párkapcsolati drámával számoljatok, nem a már sokszor ellőtt összejövünk, elvagyunk, majd szétmegyünk frázisokat járja át máshol és kicsit máshogy a film. Bár vannak visszaemlékezések, a film lényegét tekintve nem csinál mást, minthogy rávilágít a mindannyiunkban lakozó gyarló, olykor pokolinak ható természetünkre, hogy aztán a végén a saját levünkben főve, sok-sok véleményes, ám annál lassabban megfogalmazódó gondolattal és érzésekkel telítve hagyjuk el a mozitermeket.

Nálam az apróbb, zenei negatívum ellenére is:

Manchester by the Sea (A régi város) – 2016 – 10/10

imdb: 8.1
metacritic: 96
rotten tomatoes: 96%

Nem is tudom, hol kezdjem… Jómagam nagy M. Night Shyamalan fan vagyok. Imádtam a Hatodik érzéket, a Sebezhetetlent, a Jeleket, és A falut is. 

Mindegyikben van valami különleges hangulat, valami egyedi megközelítés, egyfajta alapkoncepció, amelynek összességének eredményeképp ezen filmeket megítélésemben jóval az átlagos fölé emeli.

Példának okáért ott a A falu, amelynek egyszerűen valami iszonyatosan magával ragadó zenéje van, James Newton Howard legjobb és legkomplexebb munkája, számomra mai napig ez minden idők legjobb filmzenéje…

Bizonyíték és egy kis ízelítő... Soundtrack - Main Theme 

De a film is teljesen rendben volt, érthető üzenettel, társadalom kritikával, motivációkkal, izgalommal, kézzel fogható feszültséggel, így aztán komolyan nem értettem az embereket, mit nem szerettek rajta…

Persze azóta volt pár mellélövése a rendező úrnak, igazából már én sem nagyon számítottam rá, hogy újra valami igazán maradandót alkot. Tavaly viszont villantott egyet a The Visit-tel, aztán idén jött a Split. Az előzetesektől szinte mindenki lázasan várni kezdte a filmet, hogy aztán a 9 millió dollárból készülő film csak az USA-ban már 125 millió dolláros bevételnél tartson. És még nincs vége… A film viszonylag kevés nézőt veszített hétről-hétre, ez pedig meg is látszik a bevételek alakulásán.

Kinek ajánlanám elsősorban a filmet?
1.) Aki szereti a horrort, a pszichothrillert… De itt azért ne ész nélküli vérengzésre gondoljon senki.
2.) Aki szereti és értékeli a színészi munkát, a zseniális alakításokat.
3.) Aki szerette M. Night korábbi munkáit. Hiszen ez az egyik legjobb lett tőle…

Itt még felsorolhatnék pár dolgot, de nem teszem, mert az már részlegesen is spoileres lenne. Én tudtam tartani magam az elveimhez, egy árva képkockát, előzetest sem néztem meg a filmből, és ezt nagyon jól tettem. Így garantáltan szórakoztatóbb, érdekesebb és izgalmasabb lesz a film.

Spoilerek nélkül tényleg nehéz beszélni a filmről, de szerintem roppant izgalmas, érdekes, és tényleg szórakoztató (olykor meg is nevettető karakterekkel) a vásznon. A feszültséget remekül adagoló kis terápia ez, gyakorta kiemelkedően zseniális zenei aláfestéssel. (West Dylan Thordsonnak köszönhetően.)

Mivel stílusban közel áll hozzám, a fontos szerepeket betöltő színészek telitalálatosak, a forgatókönyv kellően feszes, a zene tényleg állat, a befejezés pedig M. Night-hoz hűen remek. (Nem szeretnék ezzel kapcsolatban valakiben túlzott elvárásokat ébreszteni, de szerintem bitang húzás lett az utolsó pár perc…)

Spoiler-es rész! Ha nem láttad, ne olvass tovább!

Több olyan véleménnyel is találkoztam, hogy: 

1.) Az, hogy "parasztvakítás a 23 személyiség, alig mutatnak be belőle csak párat" akár igaz is lehetne, de ebbe a 120 percbe valóban belefért volna az összes figurának a jellemzőinek feltárása?! Kötve hiszem. Aki meg figyelt a film során, meg van indokolva a miért: hiszen nem mindig és nem mindenki kerülhet csak úgy "a fénybe". 

2.) A végén amikor előjön a "beast", sokan morcosok lehettek, hogy hát ezt mégis hogyan, ez nem lehetséges, stb... Nem feltétlen értek egyet velük, mert az agyad, ha elhiteti "veled", hogy te ez vagy az vagy, akkor bizony a testeddel nagyon sok mindent megtehetsz. Értem én, hogy egy átváltozás attól még nem lehetséges és az emberi fizikumot meghazudtoló módon szinte képtelen dolgokat tett pár képkocka során, de aztán jön a befejezés... 

3.) Hogy aztán kiderüljön: ez lényegében egy képregény nélküli képregényfilm folytatása, előzménye a folytatásnak, (vagy ahogy tetszik...) egy olyan univerzumban, amelyben nos... tudjátok. Innentől kezdve pedig lehetne fikázni az összes valamire való képregényfilmet is... A Nolan féle Batman-től kezdve, mindent.

Spoiler vége.


Nem, ez sem hibátlan film, azonban olyan élményt nyújtott, amelyre nagyon ritkán van példa, rögtön az elejétől izgalmas, a két főszereplő között remek a kémia, nincs nagy hullámvölgy, nem ül le a sztori, a vége is korrekt, logikus és valahol elég tragikus is, kis túlzással szinte nem is tudom, kinek a sorsa sajnálatra méltóbb... A lezárás pedig, mint már írtam, olyan, amilyet szerintem ilyen formában szinte senki nem húzott meg eddig, és ezt nem tudom nem 10 ponttal díjazni.

Valahogy a Pánikszobához David Fincher egyik kevésbé elismert filmjéhez tudnám "hasonlítani" a filmet, annak ellenére, hogy teljesen más a két film témája. Számomra az is teljesen korrekt kis alkotás volt, olyan lezárással, amely attól volt bátor és más, mint a rendező korábbi filmjeiben látottak, hogy nem húztak meg benne semmi különöset. És igen, nem volt benne semmi extra mondanivaló, egyszerűen egy pörgő, okos kis thriller volt, amely ezek szerint sokaknak már sajnos nem is elég. Pedig szerintem pont ezekből kellene több és több...

Split (Széttörve) – 2017 – 10/10

imdb: 7.5
metacritic: 62
rotten tomatoes: 75%

Tulajdonképpen igen, azt hiszem az ilyen élmények miatt olvasok. Ez valami elmondhatatlanul jó lett. Azért pár sorban tényleg megpróbálom leírni mennyire is… Teljesen spoiler mentesen. A könyv egyébiránt elég hosszú, eléggé építkezős, így a korábbi részekben látott karakterekkel nem árt tisztában lenni. Szóval nem kifejezetten ajánlom, hogy valaki csak úgy beleugorjon a sztori közepébe…

Viszont, ha megvolt az első három rész, akkor ez valami egészen elképesztő utazás lesz – sok, de szinte húsba vágóan élő karakterrel a sorok között. A történések pedig bár meglehetősen lassan bontakoznak ki, de a szimpla logika, az elhivatottság, a félelem, a szeretet, a politikai korlátok és lehetőségek egészen döbbenetesen tudják mederben tartani ebben a szerteágazó, óriásira nőt thrillerben a legapróbb lépések, legapróbb láncszemeit is. A befejezés szintén kellően erős és valóban belegondolni is elborzasztó, hogy mennyi minden történhet és történik közben a háttérben. Óriási regény volt. Nem hiába; talán sosem vágtam még neki ilyen lelkesen egy folytatásnak… És annak is nagyon örülök, hogy közben Greg Iles megírta a Csontfa folytatását, amelyet remélem hamarosan mi is viszont olvashatunk. Mondhatnátok, hogy hát ez nem is kritika. Nem is igazán annak van szánva, hiszen tényleg nem sok kivetnivalót találhat benne az ember. A cselekményből kiragadni, kiemelni bizonyos momentumokat nem is szeretnék és talán nem is nagyon lehet, hiszen ez az egész pont attól olyan reálisnak tetsző és lebilincselő, hogy mennyi különböző szálon, milyen embereken, kapcsolatokon és bizonyos érdekeket képviselve, - sokszor kettős érzéseket kiváltva bennünk - épül fel az egész a szemünk előtt...

Akit érdekel a politika, az oknyomozás, a tényfeltárás, a remek sztori és szereti a folytatásos, történelmi alapokon nyugvó történeteket, valamint egyszerűen kész elmerülni egy mocskos világ valódi felfedezésében, az szánjon rá időt. Maximálisan megtérülő befektetés lesz.

Greg Iles – Lángoló kereszt – 2014 – 10/10

Moly.hu átlag: 91%
Goodreads.com átlag: 4.12 (5 a maximum)

Bár még csak három regényét olvastam, de eddig teljesen magával ragadott. Penn Cage címet viselő sorozatában benne van minden, amelyre egy olvasó vágyhat. Akció, nyomozás, politika, jog, dráma… Alig várom, hogy „végére” járjak a történetnek az „utolsó” két regényével, a Csontfával és a Lángoló kereszttel. Ahogy nézem, azok talán a legjobbak mind közül.

Sosem voltam még az USA-ban (talán jövőre), viszont az biztos, hogy Natchez-ről és a környékről tényleg tök realista képet fest az író. A fehérek és feketék helyzete, a munkalehetőségek egyre szűkösebb mivolta, a politika törvényszerűségei, a „vidékről” való elvándorlás okai és következményei, az oktatási rendszerek nem megfelelő kezelése, megújítása és végső soron a társadalom általános hozzáállása a fent említett dolgokhoz olyan lebilincselően valóságos hátteret is szolgáltat a regény szó szoros értelmében vett cselekményének, hogy az ember olykor már szinte tényleg egy kis koszos, kisemmizett amerikai állampolgárnak érzi magát. És a tájak, a nagy esők, a tikkasztó meleg, a vadon élő állatok…

Repült a kedvencek közé, nem is kérdés…

Eddigi olvasmányaim és értékeléseim Greg Iles regényit illetően:

• Csöndes játszma - Penn Cage #01 - The Quiet Game, 1999 - [ 9 / 10 ]
• Forgó angyal - Penn Cage #02 - Turning Angel, 2005 - [ 9 / 10 ]
• Az ördög hajója - Penn Cage #03 - The Devil's Punchbowl, 2008 - [ 8 / 10 ]
• Lángoló kereszt - Penn Cage #04 - Natchez Burning, 2014 - [ 10 / 10 ]

Nagyon rég nem írtam ide, pedig akár meg is tehettem volna. Volt idő amikor sokat sorozatoztam, és volt olyan is, amikor szinte végtelenül sokat játszottam. Most inkább olvasok, jobb időben túrázom.

Azt tervezem, hogy minden kulturális szempontból fogyasztható alkotásról írok valamennyit, mindenről lesz véleményem. Ezeket egyéb portálokra így vagy úgy egyébként is megírtam, de itt nem vész el a sok szemét között, itt talán betalálhat egyeseknél a dolog.

A dizájnt is átfarigcsálom egy kicsit vidámabbra majd, de nagy változásokat azért nem tervezek eszközölni a közeljövőben. A lényeg, a hangsúly egyébként is a tartalom maga lesz.

Félbehagytam, egyszerűen sok volt. Pedig szeretik általában az emberek. Lásd: goodreads. Jah és mit félbehagytam… Pár oldal után simán letettem. Egyszerűen jószerivel semmit nem fogadtam be. Lehet én vagyok gyenge a könyvhöz, de ennyire unalmas és érdektelenséggel teli oldalakat nem nagyon olvastam mostanság. Egyszerűen sok a rizsa, nincs kapaszkodó, pedig bizony nem ártana valamilyen, mondjuk kézzel fogható alapokkal elindítani egy történetet.

De tényleg, egyszerűen érthetetlen. Azt hittem egy fantáziadús, rögtön a könyvhöz bilincselő, 800 oldalas gyönyörű utazás, illetve világ részévé válok. Ehhez képest nagy rakás fos az eleje. Igen, az. Szeretem én a sci-fi-t. Hiszen pl. P. K. Dick-től is sokat olvastam; az egyik legkedvesebb és legemlékezetesebb könyves élményem pl. az UBIK. Tényleg nincs semmi bajom a sci-fi-vel, az egyik talán legérdekesebb műfajnak tartom, itt elég nagy a szabadság és a tér, nincs korlátok közé szorítva semmi. De itt egyszerűen átestek a ló túloldalára. Nem attól lesz komoly és „szakértő egy könyv”, vagy adott esetben összetett és kidolgozott a benne felépített világ és azoknak karakterei, hogy az olvasó olykor a szöveg felével gyakorlatilag semmit nem tud kezdeni… Szerzői oldalról lehetne vele vagánykodni, felvágni, meg rajongóként ámúlni a részletkbe menő szövegelésen, de attól az nem lesz több, mint szimpla, teljesen felesleges halandzsa. Komolyan olyan, mint mondjuk a filmes iparban, pl. a hollywoodi sorozatgyártásban folytatott filmtermelés és a hozzá adott látványorgia. Szépnek, lehet szép, de egy igényesebb filmkedvelő kitörli vele a seggét. Visszatérve a tárgyra… Én nem egy lexikont vettem, nekem nincs kedvem folyamatosan, akár oldalanként is jegyzeteni a „regény” olvasása közben. (Már ha tudnám néha egyáltalán, hogy mi lesz lényeges a későbbiekben ugye…) Nekem ahhoz sincs türelmem, hogy kétszer elolvassak egy ilyen remekművet – csak azért, hogy biztos legyek abban, hogy minden átjött-e kellőképpen belőle…

Viszont volt majd fél órám, hogy beszippantson ez a „mese”, de legalábbis ne taszítson ennyire el. Hát ugye a fentiekből kiderült, hogy ezt a cél messze sem tudta teljesíteni a szerző. Most komolyan, ha egy szóval szeretném illetni, azt mondanám rá, hogy olvashatatlan.

Martin McDonagh az In Bruges  (imdb/letterboxd) után négy évvel jelentkezett be ismét a pénztáraknál, sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. Véleményem szerint túl sokat vállalt most be, túlságosan eredeti, szerzői alkotással akart babérokra tőrni, és hát a pénztárak ugye nem hazudnak, így hiába a parádés szereposztás, az In Bruges kritikai sikere, a bukta inkább benne volt a levegőben. És hát nem is túlzás annak nevezni a filmet, hiszen a 15 millióból eddig 16-ot hozott vissza... Gondolom nem ilyen zárásról fantáziáltak a forgatás alatt...


Mint már utaltam rá, a Seven Psychopaths egy egyszerű nézőnek sok. Martin nem hétköznapi módon építi fel a filmjét, nem hétköznapi poénokat süt el... Egyesek simán beteges jelzőkkel illethetik. Az is. Itt tényleg összefolyik a film és a valóság. Marty-nak nem nagyon megy a forgatókönyvírás, ebben szorulna segítségre... Ez a munka viseli a filmben "A hét pszichopata" címet, ez kel életre a szemünk láttára...


A film elejére mondhatnánk azt, hogy rendkívül erős, igazán kellemes meglepetés, az indítás is zseniális két hatalmas figurával a Boardwalk Empire (imdb) c. HBO sorozatból. Az igazi sorozatjunkie valószínűleg fülig érő szájjal mosolygott felettébb emlékezetes ténykedésük során... (A fenti képen: Michael Stuhlbarg és Michael Pitt.) Jó film a Seven Psychopaths, telis-tele jobbnál jobb ötletekkel, csak hát hiába, ha a film második fele közben valahogy ellaposodott. A helyszínek sem olyan zseniálisak, mint mondjuk Brűzsben, aztán a zene sem különösebben hagyott mély nyomot bennem, azt hiszem egyedül a karakterek, a színészek, valamint a forgatókönyv érdemel valamicske elismerést. Az sem kérdés azonban, hogy elég sok író és rendező örülne, ha a saját tollukból ilyen teljesítmények születnének. Viszont itt azért elég sok téren visszaesést lehet tapasztalni. Az In Bruges egy zseniálisan kerek, érdekes, drámai film volt, egy lehengerlően hangulatos végjátékkal. Ott egy percre sem eresztett el a film. Hol a poénok, hol a helyszínek, hol a nemnormális szituációk babusgatták az ember filmszerető lelkét. Természetesen csak Clémence Poésy után...


A rendező ott nézte be ezt a történetet, hogy nem összpontosított kellően a végkifejletre. Konkrétan a végére kifogyott a puskaporból. Hiába megy a duma, hiába különös a helyszínválasztás, hiába minden, ha csalódás a vége. Martin McDonagh majdnem olyan, mint amilyen Guy Ritchie volt valamikor fénykorában. De említhetném akár Tarantinot is. És nem, nem túlzok. McDonagh tisztelere méltó módon az In Bruges után nem állt neki valami vacak képregényfeldogozásnak, őt (még) nem szippantotta be teljesen a pénztermelő gépezet. Egy olyan film után pedig szerintem lett volna rá alkalma, mert azért az In Bruges csak összeszedett egy Oscar mellett 35 különböző jelölést, melyekből aztán 14 darabot meg is nyert. Persze előbb-utóbb úgyis bekövetkezik az elkerülhetetlen, de addig is (és azután is) remélem legalább ilyen filmeket szállít majd a vászonra. És mondjuk az sem lenne mellékes, ha a következő filmjére nem kellene újabb 4 évet várni... A pontszám meg szigorú, de ez van.

Seven Psychopaths – A hét pszichopata és a Si-cu – 2012 – 7/10

Kezdjük nyugodtan azzal, hogy bizony Robert Zemeckis (imdb/letterboxd) sem mostanában tett le maradandót. Próbálkozott a 2000-es években különböző animációs és 3D-s csodafilmekkel, ezekkel azonban a rég áhított siker (kritikai és anyagi értelmében is) nem nagyon jött össze... (Az alábbiakban pedig egy meglehetősen spoilermentes kritikát olvashattok.)


2012-ben aztán ismét filmes rendezésre adta a fejét, és John Gatins (imdb) forgatókönyvéből aztán megszületett a Flight című, Denzel Washington (imdb/letterboxd) nevével fémjelzett dráma. Nem nagy titok, hogy ő az egyik kedvenc színészeim közé tartozik, hiszen (számtalan egyéb filmje mellett) a számomra oly fontos, Training Day (imdb/letterboxd) című filmben is leírhatatlanul odatette magát, Ethan Hawke (imdb/letterboxd) oldalán.


Na de térjünk vissza a Kényszerleszállásra. (Ennyire szerencsétlen magyar címet komolyan... Az olyan néző, aki nem nézi meg direktbe az előzetest, nem olvassa el előre a film leírását, (azaz pl. mint én) enyhén hülyén érzezheti magát, amikor egy címmel totálisan szétspoilerezik ezt a két órás kalandot.) No szóval így már rögtön tudjuk az elején, hogy itt bizony lesz egy kis gebasz a levegőben. Sebaj, jól indul a film, a felszállás valami félelmetesre sikeredett a sűvítő szél mellett szakadó esőben. Tényleg klassz lett, ahogyan az egész földet érés is az okés kategóriát képviselte. Ekkor azonban még nagyon sok hátravolt a játékidőből... És hát konkrétan innentől kezdve elcseszték. A hátralévő időben egy alkoholista, drogos életébe nyerhettünk bepillantást. Whip ugyanis hiába gazdag, hiába a legjobb a szakmájában, a pia azért csak kell. Méghozzá sok. A családja is szétmenőben van, bocsi, mit szétmenőben, igazából nem túl szívesen látja már az asszony és a srác, ha meg már itt tart a dolog, akkor rég megette a fene az egészet, igyunk inkább mi is egyet!

A jogi részeket a szerencsétlenséggel kapcsolatban nem is érdemes megemlíteni, nem túl jelentőségteljesek, egy kis körítés csupán az egész. Whip Whitaker ugyanis nem akar megváltozni, az ő választása az alkohol. Már csak azt nem tudom, hogy mi váltotta ezt ki nála, mert arra nézve nem sok utalást véltem felfedezni. Azt persze már tudjuk, hogy az alkohol mit tett vele...

Nos igazából a film második fele szerintem teljesen elhanyagolható. Lerágott csont az egész, a vége pedig... Khm. Nem túl szalonképes. És még kiszámítható is... Azt hittem az író-rendező páros mer egy (nem is olyan) nagyot húzni, de nem, inkább a szokásos, számomra felettébb lehangoló, teljesen jellegzetes amerikai befejezést rántották elő, majd nyomták le a nézők torkán. Az én gyomrom pedig ezt nem nagyon veszi már be... 


Szóval több sebből is vézik a film. Alkoholproblémákkal küszködő emberi sorsokkal nem először találkozhatunk különböző drámákban, a legjobbakhoz [pl.  Leaving Las Vegas (imdb/letterboxd)] képest ez egy teljesen középszerű alkotás, melyet Denzel Washington sem tud megmenteni. "Katasztrófafilmnek" túl kevés, túl elnagyolt, a leglátványosabb képsorokat is csak kézikamerás felvételeken nézhettük újra és újra, szóval nem nagy eresztés az egész, de ezeket lényegében a drámai képsorokra is elmondhatnám. A képi és zenei világa sem volt valami nagy durranás, olyan, mint a film maga: felejthető.

Eredetiség tényleg nem sok van benne, szimplán kellemetlen utóízű rókabőrként ülepedik le az ember fejében. Készítettek (a témaválasztásból adódóan) egy viszonylag látványos drámát, aztán ennyi. 31 millióból csináltak 100 millát. Feladat letudva, gratulálok. Ugorjunk is akkor a következőre...

Flight – Kényszerleszállás – 2012 – 6/10

Sorozatok:

01. Boardwalk Empire: Season 1 – USA, 2010 – 9/10
02. Boardwalk Empire: Season 2 – USA, 2011 – 9/10
03. Utopia: Season 1 – UK, 2013 – 8/10
04. Black Mirror: Season 2 – UK, 2013 – 8/10
05. Scandal: Season 1 – USA, 2012 – 8/10
06. Downtown Abbey: Season 1 – UK, 2010 – 8/10
07. Downtown Abbey: Season 2 – UK, 2011 – 8/10
08. ER: Season 9 – USA, 2002-2003 – 5/10 (cancel)
09. Justified: Season 4 – USA, 2013 – x/10
10. Banshee: Season 1 – USA, 2013 – x/10
11. Scandal: Season 2 – USA, 2013 – x/10
12. Downtown Abbey: Season 3 – UK, 2012 – x/10
13. Boss: Season 2 – UK, 2012 – x/10
14. Bates Motel: Season 1 – USA, 2013 – x/10
15. House of Cards: Season 1 – USA, 2013 – x/10

Könyvek: 

01. Egy különc srác feljegyzései  – 1999, Stephen Chbosky – 9/10
– The Perks of Being a Wallflower
02. Megszentelt életek  – 1997, Dennis Lehane – 7/10
– Sacred (Kenzie-Gennaro 3)
03. Hideg nyomon  – 1998, Dennis Lehane – 10/10
– Gone, Baby, Gone (Kenzie-Gennaro 4)
04. Tűz lobban a mélyben  – 1992, Vernor Vinge – 1/10
– A Fire Upon the Deep (Zones of Thought 1)
05. Gyermekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok  – 2008, Ishmael Beah – 9/10
– A Long Way Gone
06. Viharzóna  – 1997, Sebastian Junger – x/10
– The Perfect Storm

Filmek:

Január

01. Gardens of the Night – USA, UK, 2008, Damian Harris – 7/10
02. Seven Psychopats – UK, 2012, Martin McDonagh – 7/10
03. The Edge – USA, 1997, Lee Tamahori – 6/10
04. Wedding Crashers – USA, 2005, David Dobkin – 7/10
05. Hot Tub Time Machine – USA, 2010, Steve Pink – 5/10
06. Flight – USA, 2012, Robert Zemeckis – 6/10
07. Traffic – Germany, USA, 2000, Steven Soderbergh – 8/10

Február

08. Yi yi – Taiwan, Japan, 2000, Edward Yang – 7/10
09. Night on Earth – France, UK, Germany, USA, Japan, 1991, Jim Jarmusch – 8/10
10. Koyaanisqatsi – USA, 1982, Godfrey Reggio – 7/10
11. How I Ended This Summer – Russian, 2010, Aleksey Popogrebskiy – 8/10
12. The Impossible – Spain, 2012, Juan Antonio Bayona – 6/10

Próbáltam Deezer-en a 80-as évek legjobbjait összeválogatni. Mondjuk egy hosszú hét utáni péntek estére. Slágereket, klasszikusokat, nagy kedvenceket, meg néhány egyszámos előadót is találhattok a listában.

Kizárólag lazább (összeborulós, bulizós) számokat próbáltam felvenni a playlist-be, a keményebb vonalat hanyagoltam. Egyszerűen ha meló után hullaként be kéne esnem pénteken valahova, haverokkal vagy bárki mással, akkor általában ilyen zenéknek örülnék a leginkább.

Van itt egyébként minden; Kim Wilde, The Church, Suzanne Vega, Sisters of Mercy, Killing Joke, The Cameleons, The Waterboys... és még sok más.

Itt meg is tudja mindenki hallgatni őket. Természetesen Deezer regisztráció kell hozzá. Egy hónapig teljesen ingyen 20 millió dalhoz férhettek hozzá, ehhez csak pár klikk kell. Ha nem tetszik a szolgáltatás, nem fizetsz elő az egy hónap lejárta után. Bár nem mintha egy nagy zenebuzinak nem érné meg ez az egész – kábé egy doboz cigi áráért...

Akinek van kedve, tippje, ajánlhat még, hiszen én se hallhattam minden jóságot életemben.

Először is szeretném leszögezni, hogy nem szerettem a Zabhegyezőt. Stephen Chbosky első regényét pedig sokan a modern kori Zabhegyezőként titulálják. Már most elárulhatom; végül is nagyot nem tévedtek, hiszen tényleg olyas féle, annyi különbséggel, hogy sokkal jobban van tálalva, sokkal életszerűbb és érdekesebb Charlie beszámolója, mint Holden lézengése J. D. Salinger regényében. Nekem unalmas volt, engem nem különösebben fogott meg az a világ, melynek hátterét az 50-es évek Amerikája adja.

Itt az egész Charlie levelével kezdődik, melyet egy kedves barátjának címzett. Ebbe nyerünk betekintést, hétről-hétre. Mintha egy naplót olvasnál, csak annál talán valamivel személyesebb, mert célzottan szól valakihez. A története rengeteg témát fog át, de hát ezen nem lehet meglepődni, a középiskolai évek már csak ilyenek. Van itt kérem szépen minden. Különcség, zárkózottság és érzékenyéség, mely állapotok aztán azért persze nem mind állandósulnak, de azért Charlie életét és sorsának alakulását meglehetősen befolyásoló tényezőjévé válnak. Stephen Chbosky nem aprózza el, igazi útkeresésről szól ez a regény, úgy, hogy eröltetettségnek nyomát nem látni rajta. 

Charlie első éve nem egyszerű. Beszélhetünk itt kezdetben a beilleszkedés nehézségeiről, illetve az új barátok megszerzésének lehetőségeiről. Persze szépen lassan azért ő is megtalálja a maga saját kis társaságát, hogy aztán az új barátoknak és haveroknak köszönhetően ezer féle új dolgot kipróbálhasson. Igen, ő is belecsöppen az életbe. Annak megannyi buktatóját azonban senki nem tudja hosszú ideig elkerülni. Ezeken a hullámvölgyeken kellene Charlie-nak átevickélnie; élete egyik legviharosabb időszakában kell valamiféle kapaszkodót találnia.

Charlie ír (többek közt) a barátságról, a szerelemről, a családról, a nevelésről, a bulikról, a piálásról, a drogokról, a szexről és a másságról. Meg hát a suliról, a kedvenc tanáráról, a kedvenc könyveiről. Egy olyan figura ő, akinek a helyébe meglehetősen könnyen bele tudja képzelni magát bárki. Pláne, hogy Charlie közel sem tökéletes; ő sem tévedhetetlen, neki is megvannak a maga sajátos korlátai, melyet aztán időről időre meg kell ugrania ahhoz, hogy a felszínen maradhasson.

A könyv nagy erénye, hogy nem foglal állást feleslegesen, nem ítélkezik, egyszerűen hagyja, hogy a cselekmény  magával ragadjon. A szerző teljesen természetesen áll pl. a drogok kérdésköréhez, nincs benne semmilyen bújtatott hátsó szándék, semmi kokrét nevelési célzattal odavetett pár sornyi vagy oldalnyi gondolat. Bár meg is lepődtem volna ennek az ellenkezőjén, pláne egy 1999-ben megjelent regényt olvasva...

Az "Egy különc srác feljegyzései" nagyon jó könyv. Megfelelő arányokban található meg benne minden, ami egy kiváló regény velejárója. Charlie pedig igazán szerethető karakter. Az összkép tényleg közel zseniális. Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy egy ilyen regénynek ott lenne a helye minden középiskolás tananyagban. Igen, már első osztályban. Ennek több oka is van. Segíthet túlélni egyeseknek lélekben a nehezebb időszakokat, rámutathat, hogy mi minden vár még rá az elkövetkezendő pár hónapban vagy évben... És egy kicsit talán felkészíthet még a rázósabb terepre érkezés előtt. Miközben az sem mellékes, hogy egyesekkel akár meg is szerettetheti az olvasást. Nekem személy szerint rengeteg kötelező olvasmány maradt ki. Egyszerűen kívül estek az érintett témák az érdeklődési körömön. Sokszor túl komolynak látszottak, és hát általában szerintem nem is lehet azonosulni igazán a legtöbb könyv "főhősével". Tizenéves fejjel valahogy másról szeretne olvasni szerintem az ember. Mondjuk valami olyasmiről, amiről Charlie mesél nekünk...

Stephen Chbosky – Egy különc srác feljegyzései – The Perks of Being a Wallflower – 1999 – 9/10

A könyvvel véletlen futottam össze, amikor is letterboxd-on nézelődtem az idei filmek közt böngészve, majd rátaláltam a "The Perks of Being a Wallflower" című, Stephen Chbosky által rendezett és írt mozifilmre. Mondanom sem kell, hogy remek értékeléseket kapott. (IMDB-n 8.3 jelenleg.) Ilyenkor aztán szokásomhoz híven rögtön megnézem, hogy adaptációról van-e szó, mert ha igen, akkor én inkább elolvasom először... És hát...

Ilyen posztókból nem lesz rendszer, de azért ez most elég meredek...

Idén lejár T-mobile-nál az előfizetésem, és bár a Galaxy S2-nek lényegében semmi baja, lehet majd lecserélem október környékén...

Anno többek közt azért jöttem el a Vodafone-tól, mert 20.000 Ft-al olcsóbban adták (kb.) ugyanolyan előfizetési díj és csomag mellett a tervbe vett S2-est, mint a vörösöknél.

Álljon hát itt pár aktuális ár:
(Olyan 5.000 forint környéki csomagokat néztem ki előfizetési díjként, 2 éves hűségnyilatkozattal. A csomag neve és ára zárójelben van feltüntetve.)


Galaxy Note 2:

előfizetésesen:
t-mobile: 132.291 Ft (Mozaik S - 5400 Ft)
vodafone: 179.990 Ft (Matrix 2 - 5360 Ft) (+ 48.000 Ft a T-mobile-hoz képest!)
telenor: nincs fent jelenleg (nem kapható ideiglenesen)

feltöltőkártyásan:
t-mobile: 157.491 Ft
vodafone: 201.990 Ft (+ 45.000 Ft a T-mobile-hoz képest!)
telenor: nincs fent jelenleg...


Galaxy S3:

előfizetésesen:
t-mobile: 118.791 (Mozaik S - 5400 Ft)
vodafone: 159.990 (Matrix 2 - 5360 Ft) (+ 41.000 Ft a T-mobile-hoz képest!)
telenor: 123.459 Ft (Klasszik 4 - 5590 Ft) 

feltöltőkártyásan:
t-mobile: 143.991 Ft
vodafone: 189.990 Ft (+ 46.000 Ft a T-mobile-hoz képest!)
telenor: 161.535 Ft

T-mobile-nál ugye a -10 %-os netes megrendelés árát írtam ki végig, az ember úgyis onnan veszi meg – én legalábbis biztos.

Amit le lehet ebből szűrni, hogy a vodafone rohadt drága. Az volt másfél éve is. És hát jelenleg is olyan árazásuk van, amitől az ember haja szinte égnek áll. Az embert azt hinné, valami prémium szolgáltatóval áll szemben, aztán közben nagy nudli az egész, hiszen semmivel nem tudnak többet, nem jobb érdemben pl. a hálózati lefedettségük sem.

A weblapjuk is fércmunka a másik két szolgáltatóéhoz képest, egyszerűen nem éri el a szintjuket. Értem én, hogy nem is akkora az előfizető bázisuk, mint a másik két szolgáltatónak, de azt már képtelen vagyok felfogni, hogy akkor miképpen akarnak ezen változtatni, ha ennynire brutálisan rossz árakkal szolgálnak szinte folyamatosan.

Ja és a Vodafonnál a Karácsony is elmaradt.

Nyugodtan lehet szemezgetni még az árakat elnézve, de bátran kijelenthető, hogy a vodafone általánosságban is brutálisan drága. Igazából kész hülye ilyen különbségeket elnézve, aki ot vesz valami komolyabb telefont... Pláne kártyásan. A galaxy S3-as Vitamax-os árából jóformán majdnem másfélnyi, szürke importos S3-at kapunk. Vicc...

Csalódás. Filmes és sorozatos szemszögből mindenképpen. Utóbbinál valami high concept-es csodát várok évről-évre, mondjuk ki: mindhiába. (Jaj istenem, de hiányzik a Lost – a teljesen elcseszett utolsó évadot leszámítva...) A The Killing ott folytatta ahol abbahagyta (szerencsére), a Breaking Bad szerintem javult is a negyedik évadhoz képest, és a Justified is remek volt (csipetnyi csalódottsággal fűszerezve). A Mad Men is a legjobb formáját hozta, viszont poén, hogy pont most távoztak üres kézzel az Emmy-gáláról – megjegyzem: először forult elő velük ez, holott újfent rengeteg jelöléssel álltak csatasorba... A Sons of Anarchy is hozza azt, amit évek óta. Nem mondom azt, hogy nehéz rajta fogást találni, de egyszerűen magasan ez az (egyik) legjobb (és jó értelemben értve "legpopulárisabb") sorozat a jelenlegiek közt. (Persze nekem is van pár elmaradásom, pl. a Boardwalk Empire most kerül darálós fázisba.) A Homeland meg... na, az valami borzasztóan elnyújtott, feszültségmentes részekkel szállt harcba (az évad második felében) a nézők kegyeiért. A második évadjára teljesen átgondolatlan, mindenféle merészséget nélkülöző sorozattá; tucatdarabbá lett. Meglepetés a berendelt sorozatok közt nem sok volt. A Luck nekem nem nagyon jött be, az Awake meg el lett cseszve. A The Newsroom talán nézős lehet, de ennyi. Nem nagyon fogott meg úgy semmi idén az olvasottak, látottak alapján. Idén folytatásokból éltem. Marajunk annyiban, hogy még jó, hogy nem egyszerre lesz vége minden kábeles sorozatnak...

Országos adók nem is értem mit művelnek odaát, de szerintem már ők maguk is a fejüket verik a falba... Nah mindegy, ez már az ő problémájuk.

Filmes szinten, hááát. Maradjunk annyiban, hogy egyre kevésbé vagyok vevő a mozifilmekre. A hollywoodi gépezet alatt lecsapnak minden valamire való könyvre, történetre, amelyben akár csak egy parányi fantáziát (és pénzt) látnak. Ennyi. Kevés az igazán kreatív, saját elgondoláson alapuló film. Aztán mivel szerény személyem erősen a könyvek irányába kacsingat, nem is lehet kérdés, hogy mindent olvasni szeretnék először. Ezért aztán nem is láttam sok filmet az ideiek közül. Valószínűleg jövőre is ez lesz...

Persze várok még olyanokra mint a The Master, az Amour, a Skyfall, a Mud és mondjuk a The Hunt. De hát ezek közül csak egy igazán "közönségfilm". Ott lehetnének még a várólistán egyébként ők is; a The Perks of Being a Wallflower, a Silver Linings Playbook, a Life of Pi és az Argo. (Ésatöbbi, ami nem ugrik most be..) Ezekről is nagyon jó értékeléseket lát az ember, de hát az utóbbiak közül mind adaptáció...

A The Avangers és a The Dark Knight Rises nálam az év két legnagyobb csalódása lett. Persze az The Avengers-től nem is vártam sokat. Semmi gond azzal, hogy popcorn mozi a javából, csak kár, hogy közben baromi jellegtelen és még borzasztóan túlértékelt is. A The Dark Knight Rises egy kicsvel jobb, Nolan-nek azonban nem tudok megbocsátani; filmje teljesen hollywoodi, igazán amerikai jegyekkel telezsúfolt lett. Sehol semmi bátorság, eredetiség vagy egyéniség a történetvezetésben, miközben a film nézése alatt csömöre lesz az embernek a logikai buktatók tömkelegétől...

A kultnaplómban mindent pontosan visszakövethettek ha érdekel benneteket.

Könyvekről külön most nem értekezem, értelme nincs a hazai kiadások csúszása (és a hatalmas várólisták) miatt, de azért elég jó darabokat sikerült idén "kifognom". Az év legjobb élménye címét két könyv érdemli ki, az egyik A 22-es csapdája,a másik pedig az Ég és jég.

A következő pár sorban a stream-es zenei piac jelenlegi helyzetéről és újdonságairól számolnék be. Aki esetleg nem tudná, mi az a stream-es zene, annak elárulom, hogy arról van szó, hogy bizonyos előfizetési díj mellett több tízmillió dal korlátlan lejátszását élvezhetjük, online és offline egyaránt. Nem kell többé zenéket töltögetni, nem kell tag-elni az mp3-akat, nem kell torrentezni, hiszen havi 1-2 ezer forintért cserébe korlátlanul és jó minőségben hallgathatunk azt, amit csak akarunk. Akár mobilon, akár számítógépen.

Személyem jelenleg a címben szereplő első két vállalkozás szolgáltatását élvezi, mindkettő aktív előfizetője vagyok. A Spotify-re regisztrálni, fizetni, majd azt használható állapotba hozni kicsit macerásabb, hiszen hazánkból jelenleg hivatalosan - a Deezer-rel ellentétben - még mindig nem elérhető. (Persze egy-két trükkel minden orvosolható...)

A Deezer stratégiája szemlátomást merőben más megközelítést takar, mint a nagyobbik konkurensé, azaz míg a Spotify ott akar még nagyobb babérokat aratni, ahol jelenleg is jelen van és él a szolgáltatása, addig a Deezer-nél úgy gondolták, hogy aktív terjeszkedésbe fognak. A Deezer többek közt (az Accent Technologies 130 millió dolláros befektetésének hatására) ingyenes zenehallgatással és új területek lefedésével próbál még nagyobb szeletet hasítani a stream-es tortából. Kár, hogy ez a piaci terjeszkedés, nem nagyon párosul fejlesztésekkel. A design régóta ugyanúgy néz ki, a webes felületükön nem egy csiszolnivaló lenne még, számtalan alapvető felépítésbeli hibával küszködik a mai napig, sokszor egyszerűen nem kényelmes használni. (Ilyen az, amikor pl. az egyes előadók alatt látjuk kilistázva az albumokat, melyeket gyakran ki kell bontani, hiszen csak 7 track erejéig listázza ki azokat. Ez akkor, amikor az ember keres egy adott dalt, de nem rémlik a címe, akkor meglehetősen kellemetlen, de egyébként is csak felesleges plusz kattintgatások sokaságát okozza ez a tervezésbeli nemtörődömség.

Oké, még itt van a "Deezer for Artists" (D4A) féle próbálkozás is, az előadókat segítő kezdeményezés, ahol külön saját aloldalakat hozhatnak létre (= kiemelt jelentőségű profiloldalak), melyekbe aztán beágyazhatnák a különböző közösségi szájtokon publikált tartalmaikat. Ez is valami persze, csak hát ez így látszólag kevés lesz.

A terjeszkedés meg szép dolog, én elhiszem, hogy biztos szép számokat hoz majd, és nő a prémium előfizetők száma, de ez önmagában kevés lesz. Aki zenebuzi, vagy szimplán csak értékeli a stream-es zenés szolgáltatásokkal járó előnyöket, az valószínűleg a legjobbra fog előfizetni. Akár elérhető hivatalosan itthon, akár nem. (Jómagam is a Spotify-t használom elsősorban.)

Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ezen bejelentés milyen következményekkel járhat a piac többi szereplőjére kivetítve. A Spotify aki éllovas ebben a bizniszben, biztos nem hagyhatja szó nélkül, hogy ennyire nyomul a konkurencia, egyszerűen túl nagy a rizikó, nem fogják bevállalni azt, hogy a túl kései megjelenésükkel esetleg elveszítsék a piacvezetői státuszukat. Szóval biztos vagyok benne, hogy ők is terjeszkedésbe fognak, egyszerűen nem tehetnek mást.

Viszont addig is érdemes megnézni, hogy milyen lépésekkel próbálja bővíteni az előfizetői számát a Spotify csapata. Új, webes alapú kiterjesztésbe fogtak, közösségibbé teszik a zenei szolgáltatásukat, íme egy videó, melyben minden lényeges elem benne van.

Jó a cucc, jó a prezentáció, a Deezernek is ilyen anyagokat gyúrva kellene újdonságokat bejelentgetni, szvsz az ilyen videók nagyon jó reklámfogások, hiszen pontosan prezentálják az újítások előnyeit és céljait.

A Spotify gondja jelenleg az, hogy kevés országban elérhető (ezzel teret hagynak a konkurenciának), valamint a desktop felület nem túl sok újdonsággal kecsegtet, hiába jelennek meg ilyen-olyan appok. (Ezek az appok - első körben - látszólag nem lesznek integrálva a webes felületű play.spotify.com alá.

A svédek gondja lehet még továbbá, hogy bizony a Myspace lehet végre tényleg összekapja magát. Szerény véleményem szerint - bár a fenti videó is meglehetősen jól sikerült - a new.myspace.com promója egyszerűen a földbe döngöli. Az új Myspace felülete sokkal dinamikusabb, sokkal modernebb, sokkal közösségibb, sokkal jobb, mint a konkurenciáké, egyszerűen olyan, amilyennek a Deezernek vagy a Spotify-nek mostanság lennie kellene. Lehet felismerték ők is, hogy nem feltétlen kell nekik a facebookkal versenyezniük, vannak más területek is, ahol nagy sikereket lehetne elérni. Lássuk hát, milyen lehet majd az új Myspace.

Ha ez tényleg ilyen gördülékeny, és rengeteg zenei tartalommal felvértezett lesz (minimum Spotify szint), valamint meglehetősen széles körben tudnak nyitni szerte a világban, akkor bizony nem kevés félnivalója lehet a két nagynak. Tudom, túl sok a feltételes mód, de ha egyszer ennyi potenciál van ebben, akkor bizony lehet mégsem a Spotify lesz a zene Facebookja. Az már most látszik mindenesetre, hogy 2013-ban sok minden el fog dőlni.

Nos. Kezdjük ott, hogy eddig pont azért nem néztem a Doktor House-t, mert attól tartottam túlságosan epizódcentrikus lesz a sorozat. Egy vagy két részt korábban már láttam (random), de sajnos csak az elment kategóriába sorakozhattak fel...


A minap aztán House darára szántam magam, amiből aztán nem lett sok minden, csupán a 9. epizódig bírtam... Őrületes csalódás lett a történet vége. Miért?

Mert minden kibaszott részben ugyanaz történik! Ugyanaz a forgatókönyv, ugyanaz minden, egy nagy és steril lófaszt tolnak az ember arcába – gondolom jóformán megállás nélkül.

Mi is a recept "titka"? Az első percekben láthatjuk a különböző betegségek (vagy mérgezések) súlyosabb tüneteit, következményeit. Aztán ezek persze valami miatt mind érdekesek lesznek, a dokibácsi szépen el is vállalja őket, utána tanakodnak egy kicsit a team-ben, amiből persze sokszor szart sem értek (gondolom nem csak én), de mindegy is, ha érteném akkor meg nyilván az lenne a bajom, szóval ott tartunk, hogy nem jönnek rá mi a gond, nyomozgatnak, terepre mennek, aztán csodák csodájára megtalálják mi a bibi oka, a felépülés elkezdődhet. Közben persze van néhány érdekesebbnek szánt eset is a rendelések során, de hát igazából szót sem érdemelnek...

És tényleg ennyi. Ennyi ez a rohadt sorozat. Doktor House karaktere meg bár lehet meglehetősen "egyedi", azért a Vészhelyzetben nem egyszer láttunk már hasonlóan nagyszájú, de zseniális doktorokat (sebészeket), szóval kurvára semmi új nincs ebben a doktorban. Néha meg kifejezetten fárasztó is, pedig a vészhelyzetben egy-két odaszúrt beszólás, vagy konfliktuskezelési megoldás kifejezetten merésznek és odabaszósnak hatott, addig itt egy idő után már nem tud akkorát szólni, talán pont azért, mert House folyamatosan jelen van a képernyőn...  a jóból is megárt a sok...

A Vészhelyzetre azt szokták mondani, hogy szenzációhajhász, nem túl reális módon mutatja be Chicago kórházában történteket. Lehet ez igaz is, de véleményem szerint a Vészhelyzet első évadja élből ezerszer jobb, a Vészhelyzetben már az elejétől fogva vannak kisebb-nagyobb átívelő szálak, karakterfejlődések, emiatt a dráma is sokkal komolyabb, aztán nem mellékes még, hogy az ott jelenlévő magánéleti szálak még emberibbé teszik ezeket az amerikai hősőket. Doktor House-hoz képest a Vészhelyzet egyszerűen sokkal komplexebb, komolyabb sorozat, sokszor úgy hat, mintha egy-két momentumot kiragadtak volna Michael Crichton sorozatából, aztán a repeat gombra rábasztak volna egy whisky-s üveget, mondván, ha egyszer megette a nép, majd megeszi máskor is...

Darára 8 rész alapján teljesen alkalmatlan a Doktor House. Heti vetítésben talán még elmenne, nem lenne annyira unalmas, önismétlés szagú, de a konklúzión persze ez sem változtat. A legjobb kórházas címért folytatott harcban sehol sincs a Vészhelyzethez képest, és úgy önmagában, sorozatként sem értékelhető túl sokra, ezer jobb és értelmesebb időtöltést lehet találni ennél a 45 percnél...

House M.D. – 2004/2005, első évad – 5/10

Miközben elkezdtem olvasni a minap Az igazság ára című regényét, mely az első darab a Mickey Haller-sorozatban, kíváncsiságból utánanéztem, hogy miképpen alakul a helyzet a többi sorozatának magyar kiadásaival. Nos vérlázító látni, hogy bár a moly.hu-n már feltűnt, hogy nincs egy-két regény feltöltve az adatbázisba (magyar nyelvű persze), igazából azt hittem egyfajta hiányosságról van szó, melyet aztán utólag akár én magam is pótolhatnék. Tévedtem.

Látható, hogy a Harry Bosch sorozat két jelentős darabja sincs kész, egyszerűen valamilyen érthetetlen megfontolásból kimaradtak. Az Alexandra kiadó viszont nem értem, hogy miért nem pótolja ezen elmaradásokat. Értem én, hogy ami frissebb az eladhatóbb valamilyen szinten, de azért ez így gáz. Itt vagyok én, mint egy potenciális vevő, aki lehet befalná és megvenné az egész Harry Bosch sorozatot – mondjuk az első két Haller történet hatására, de hát az ugye hiányos. Fantasztikus. Mondanom sem kell, hogy ez így engem, ebben a formában nem érdekel.

Ha ezen a problémán túllépek, akkor térjünk rá arra, hogy mennyire észbontó, hogy az online boltok (alexandra, bookline, ésatöbbi) képtelenek arra, hogy egy sorozatban megjelent regénynél feltüntessék, hogy ez mondjuk a Haller sorozat második darabja lenne. (Meg mondjuk olyan infók sem lennének lényegtelenek, hogy ha érdekel az első, akkor katt ide, esetleg nézz ide az egész sorozat szépen elrendezett listájának megtekintéséhez.) Oké, hogy ott a fülszöveg, a tartalom, vagy amit épp beraknak, de én nem szoktam elolvasni, nekem azok már a spoileres kategóriát képezik.

Persze végül is mindegy, úgy is leszarják, úgy sem javul ilyen téren a helyzet, már annak is örülhetünk, ha valami új könyvet lefordítanak, és megjelentetnek. (Persze véletlen sem ekönyvben, mert az ugye maga a megtestesült gonosz! :D) Szóval ilyenkor az van, hogy ott a wikipedia, a moly.hu, esetleg a szerző saját weboldala, illetve ezeknek az alternatívái, de jóformán kutatni kell, ha az ember szépen sorrendben szeretne valamit letudni, megvenni. Mert bizony ebben a folyamatban az online boltok nem partnerek.

Ugorjunk egyet és jegyezzük meg gyorsan, hogy jövőre a pénzcentrum.hu szerint hazánkban is "kinyit" az amazon. Én örülök neki. Hátha, végre, valami vagy valaki elindít valamit. (Oké, az ekonyv.hu és a bookline is próbálkozik, de a kiadók ellenállása még elég nagy, hátha kicsit máshogy állnak hozzá, ha bejön egy nagy multi...)

Térjünk vissza viszont a poszt fő témájára, melynek ürügyén álljon itt egy lista Michael Connelly regényeiről. (Pirossal a magyarul nem megjelenteket találhatjátok, kékkel pedig kiemeltem azokat, amelyek más sorozatnak is szerves részeit alkotják.)

Harry Bosch sorozat:

1. The Black Echo (1992) -- Fekete hang
2. The Black Ice (1993) -- Fekete jég
3. The Concrete Blonde (1994)
4. The Last Coyote (1995)
5. Trunk Music (1996) -- Bosszú
6. Angels Flight (1998) -- Angyaljárat
7. A Darkness More Than Night (2000) -- Elveszett fény (McCaleb 2)
8. City Of Bones (2002) -- Csontok városa
9. Lost Light (2003) -- Fény az alagút végén
10. The Narrows (2004) -- Halálszoros
11. The Closers (2005) -- Lezáratlan akták
12. Echo Park (2006) -- Az Echo Park titka
13. The Overlook (2007) -- A kilátó
14. The Brass Verdict (2008) -- A hazugság csapdájában (Haller 02)
15. 9 Dragons (2009)
16. The Reversal (2010) (Haller 03)
17. The Drop (2011)
18. The Black Box (2012)
19. The Gods of Guilt (2013) (Haller 05)


Terry McCaleb sorozat:

1. Blood Work (1998) – Vércsoport (Véres munka címmel is)
2. A Darkness More Than Night (2000) -- Elveszett fény (Bosch 07)


Mickey Haller sorozat:

1. The Lincoln Lawyer (2005) -- Az igazság ára
2. The Brass Verdict (2008) -- A hazugság csapdájában (Bosch 14)
3. The Reversal (2010) (Bosch 16)
4. The Fifth Witness (2011)
5. The Gods of Guilt (2013) (Bosch 19)

Jack McEvoy sorozat:

1. The Poet (1995) -- Gyilkos költő
2. The Scarecrow (2009)


„Független” regényei:

Void Moon (1999) -- Üres hold
Chasing the Dime (2002) -- Halálos verseny a milliárdokat érő tízcentesért

Először is kezdjük azzal, hogy személy szerint nekem ez az első hegymászásról szóló könyvem. Egy filmet láttam korábban, amely a lehető legközelebb áll ezen témához, a címe pedig nem más, mint Zuhanás a csendbe (Touching the Void). Sajnos nemrég derült ki számomra, hogy az egyébként remek film alapjául is egy könyv szolgált, de hát sebaj, ha csak utólag is, de elolvassuk azt is. (Azóta már a polcomon is tudhatom Joe Simpson klasszikusát.) De térjünk vissza az Ég és jég című regényre. Jon Krakauer neve sokaknak ismerős lehet, legtöbbeteknek talán az Út a vadonba című filmről juthat eszébe a szerző, melynek alapjául szolgáló történetét is ő maga jegyezte.

Krakauer harmadik regénye, az Ég és jég nem más, mint egy tényregény. Telis-tele számtalan információval, úgy mint nevekkel, évszámokkal, időpontokkal, a hozzájuk köthető események rövid leírásával, és hát természetesen a hegymászással kapcsolatos alapvető fogalmakkal. Enélkül nyilván elég nehéz is lenne leírni, hogy mi és hogyan is történt, történhetett meg. Mert bizony 1996 tavaszán rengeteg minden zajlott le pár nap leforgása alatt. 1996 májusában több expedició is indult az Everest meghódítására, hogy aztán az expedíció végeztével a túlélőknek a körülmények, valamint a kisebb-nagyobb hibák összességének eredményeképpen, a tragédiákról és azok feltehetően kiváltó okairól kelljen megpróbálniuk valamiféle beszámolóval szolgálni.

Jon Krakauer nem szórakozott, tökösen indít, a regény elején rögtön az események kellős közepén találjuk magunkat, ezzel is megalapozva a feszültséget. Ezután szépen elindul a cselekmény, szépen lassan megtudhatjuk, hogy kik, honnan, miért, kikkel, hogyan, mennyiért, kiket hátrahagyva, kiknek a támogatását élvezve, és nem utolsósorban milyen hegymászós múlttal érkeznek meg a helyszínre. Néha nem egyszerű a helyzet, rengeteg az írásban a név, de természetesen Krakauer is tisztában van ezzel, melynek hatására néhol kisegít minket, így vagy úgy emlékeztet olvasás közben egy-egy személyre, kapcsolatra, esetleg már a korábbiakban legalább részben említett eseményekre.

Megindító írásában Krakauer olyan vérfagyasztó borzalmakkal teli élményeket idéz, melyek a legmegrögzöttebb alpinistákat is rábírják arra, hogy a tengerszinten keressenek menedéket.

A fenti két sornál – melyek a könyv borítóján fekszenek – én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Idegtépő az, ahogyan a hegymászás borzalmait általam eddig nem tapasztalt szemszögből és közelségből is sikerült legalább egy kicsit átélnem. Valóban borzasztó, és tragikus történetről van szó, melynek nyomasztó hatása az olvasás végezte után hetekkel sem hagy majd valószínűleg nyugodni. A lezárás, Krakauer utóiratával kiegészítve pedig talán még inkább hozzájárulhat ehhez az állapothoz. Egyszerűen elképesztő azt látni, hogy egyesek milyen komoly áldozatokat hoztak csupán azért, hogy a végén ne kelljen kudarccal végződött hódítási kísértettel zárniuk azt az egyébként rendkívül kimerítő, több hetes megpróbáltatások sorát, mely a csúcsmászás nélkülözhetetlen velejárója.

Bár már így is számtalan magasztos jelzővel illettem eme tényregényt, nem ok nélkül teszem ezt. Szerintem a legtöbb sötét, borongós hangulatú, már-már jéghidegnek tartott krimik legtöbbje szimpla kéjutazásnak tűnhet Krakauer sorai láttán. Nem nagyon hiszem, hogy lehet ennél drámaibb, felkavaróbb és a maga módján monumentálisabb hegymászós drámát írni. Itt nem az írásra törő elme, hanem maga a valóság diktált. Osztott, szorzott, tett, vett – a legdurvább műveletek soraival sokkolva a résztvevőket – melynek eredménye sajnálatos módon végső soron erősen a negatívba kúszott...

Jon Krakauer – Ég és jég – Into Thin Air – 1997 – 10/10

A minap sikerült megnéznem eme, sokak által nagyra tartott "remekművet". Hogy miért csak most, az most nem érdekes. Az viszont már annál inkább, hogy miért vagyok roppant mód csalódott.


Nolan kétséget kizáróan az egyik legjobb képregényes alapokon nyugvó trilógiát varázsolta az elmúlt években a vászonra, ezt nem is kérdőjelezem meg. Viszont nem hinném, hogy önmagában ettől a puszta ténytől már hasra kellene esnünk. A rendező a The Dark Knight-tal elég magasra tette a mércét, a várakozások hatalmasak voltak; pl. New Yorkban hat hónappal a vetítés megkezdése előtt elkelt az összes jegy az IMAX premierre. Oké, ezen nem is csodálkozom, azon már inkább, hogy mekkora ziccert hagytak ki a Nolan-testvérek...

Vigyázat, spoileres leszek!

Bár ügyvédes sorozatból is annyi van, mint a tenger, én valahogy sosem követtem figyelemmel őket, kivéve a Boston Legal első két évadját, mely a maga módján bár valóban zseniális volt, azért a második évad vége felé már inkább erőltetettnek hatott a sokak által emlegetett kikacsintásosdi és maga Denny Crane is. De térjünk vissza a tárgyhoz; jó a Suits, viszonylag egyenletes a színvonal is, de azért valami hiányzik.


Az alapszituáció az, hogy van egy vérprofi ügyvéd, Harvey Specter, valamint egy zöldfülű, (számtanzseni) srác, akit kétes módszerekkel, de a tehetsége miatt felkarol. És akkor ezek után indulhat is a buli. Amiben különleges, hogy a  készítők és az írók nem a tárgyalótermes, már ezerszer látott képsorokat forgatják újra és újra, hanem lényegében az odáig vezető utat járják körül. Ennél fogva a karakterek többet mászkálnak, néha házhoz is kell menni az áhított győzelem miatt, miközben természetesen nem kevés időt töltenek el az irodában is. Apropó iroda; néha a kollégákkal keményen szívatják egymást, de hát mi a fenét is csináljanak, ha már "kénytelenek" egy cégnél dolgozni.


A részek nagyjából ugyanúgy épülnek fel; tali, duma, az ügy jön, keresés, tali, duma, majd így vagy úgy, de az ügy megy; lezárás, megoldás. De hát tudjátok ti. Nem nagy kunszt, valójában egyedül a magánéleti szálak kapcsolják össze valamilyen szinten a részeket, de hát az sincs túl erősen jelen, hiszen azért csak egy joggal foglalkozó sorozatról van szó – ahol természetesen nem lehet megállás. Mondjuk azért az is igaz, hogy kicsit mintha egyre szürkébb lenne az egész, ami nem is nagy csoda ilyen leosztás mellett. A magánéleti dolgok többek közt pont azért nem üthetnek, mert nincsenek túl nagy hatással a karakterekre, nekik, mint a robotoknak, ha szakad, ha nem, képviselniük kell. Ezen az aránypáron aztán lehetne változtatni, egy kicsit több tér és figyelem szerintem nem árthat a másik oldalnak sem, sőt, az összkép szempontjából talán kifejezetten üdvös lenne.


Az évad utolsó részére aztán ismét előkerült Mike legnagyobb problémája, a múltja. Megbolygatva egy kicsit a párkapcsolatok alanyai közti adok-kapokkal. Olcsó. Sajnos. Persze ettől függetlenül korrekt az évad, egy 7-es mindenképpen jár neki. Csak azért nem fogok egyet levonni, mert az utolsó pár percben az írók pont azzal akartak meglepetést okozni, amellyel nem nagyon lehet már feljebb húzni az evilági nézők várakozási indexét. 


Pozitív tényként szolgál viszont, hogy a már levetített második évad értékelései biztató képet festenek a következő néhány évaddal kapcsolatban. Meglátjuk.

Suits – 2011, első évad – 7/10

Kyle Killen (imdb) a parasztvakítás nagymestere lehetne. Lehetne, de sajnos nem élt igazán a felkínálkozó lehetőséggel, sőt a finálé utolsó pár percével szembeköpte az összes igazi Awake rajongót (hiába legyenek a rövidke, árva évad miatt bármilyen kevesen is), ami azért véleményem szerint elég meredek húzás volt. Miért gondolom ezt? Azért mert tényleg így is van. Most pedig akkor, ha nem is olyan szépen, de legalább körülményesen kifejteném...


Szóval van egy főszereplőnk, egy (nyomozó) családapánk, aki balesetben elveszíti szeretett fiát. Vagy a feleségét. Attól függ, melyik világban ébred fel éppen. Pszichológushoz jár, ahol aztán mindkét doki megpróbálja meggyőzni arról, hogy a másik világ egy álomvilág, egy (a stressz, és a bűntudat hatására) saját maga által kreált alternatív valóság. (A sorozatban ezek talán a legjobb percek, persze nekem egyből beugrott az In Treatment, ami oké, tényleg mélyebb, kidolgozottabb, és teljesen más is, de azért csak ide kellett írnom.)


A helyzet az, hogy végtére is, nyomozunk itt, nyomozunk ott, asszonnyal vergődünk az egyik oldalon, hogy aztán egy újabb nap (ébredés után) a fiával próbáljon meg normális kapcsolatot és kommunikációt felépíteni Michael. (Az a közös nevező ugye, pláne most, anya nélkül...) Az ügyek természetesen teljesen epizódcentrikusak, a misztikum is csupán annyi az egészben, hogy az egyik világban tapasztalt jeleket, dolgokat, megpróbálja felhasználni a másikban; oda-vissza. A kollégák persze – a hirtelen jött ötletek miatt – néznek is ki a fejükből rendesen, néha már valóban úgy hiszik, hogy teljesen elment az esze – az egyébként kitüntetett nyomozótársuknak.

A probléma már ott elkezdődik, hogy nincs igazából fő szál, ami van, az igazából csupán annyit takar, hogy nem tudjuk miért vált két részre Britten világa, mi köze lehet ennek ahhoz, hogy baleset történt-e, vagy előre megfontolt szándékkal okozták-e a családi tragédiát. Ezek a főszálak pedig későn kerülnek elő, kidolgozatlanok, megalapozatlanok, és teljesen szembemennek azzal a fajta profi rendezői és írói munkafolyamatok céljaival, melyekkel egy igazán komoly és összetett sorozatot el lehetne adni, mellyel akár folyamatosan nézőket is lehetne szerezni.

Mondhatjuk úgy is, hogy ki a tököm akar még egy szimpla, egy ügy, egy este alapfelállású sorozatot? Nincs elég belőlük? De. Személy szerint nem egy high concept darabra hajazó, összetett történetre számítottam, de azért ennél jóval többet vártam. Az első részek alatt nem érezzük át az átívelő szál fontosságát, hiszen lényegében nincsen veszélyben senki, nincs igazi para faktor, nincsenek kíváncsi szemek, ámulatba ejtő, összetett gondolatok, illetve cselekményszálak. A motivációkról nem is mesélve. Egyszerűen csak zajlik a nyomozgatás és ennyi. Olykor komolyan úgy gondoltam, hogy az Awake inkább működne családi drámaként, mint ebben a felemás formában. Hiába hozza Laura Allen (Michael felesége; Hannah) meglehetősen gyengén a szerepét, talán ha a karaktere kap valami ténylegesen élő dolgokkal terhelt valóságnak nevezhető egyveleget, és nemcsak félmosolyokra küldik be a kamera elé, akkor az összkép és végeredményben az egész sorozat megítélése is más szemszögből és megközelítéssel történhetne.

Aztán visszatérve a cselekményre, hiába tűnik sokáig úgy, hogy az egyik álomvilág felszámolásával keserédes véget vetnek a sorozatnak, nem, ennél tovább mentek, és minden józan paraszti ész által diktált érvek tucatjai ellenére az utóbbi évek egyik legrosszabb fináléját tették le az asztalra, egy olyat, ami talán csak a LOST utolsó részével (évadjával...) vetekedhet. Más kérdés, hogy a LOST addig legalább adott valami komolyat, letett nem keveset az asztalra, addig ezzel a sorozattal Kyle Killen semmit mást nem csinált, csak vett pár sima nyomozós scriptet, aztán az egészet leöntötte egy rakás szarral, tejszínhabbal a tetején.

És mindezen dolgokon túlmenően, nem tudok szó nélkül elmenni a logikai hibák mérhetetlenül súlyos mivoltán. Itt pedig aztán nem apróságokról van szó, hanem pl. arról, hogy ha bizonyosan "A" célok elérése miatt cselekedtek egyesek, akkor aztán miért váltottak (bármiféle egyéb, hirtelen fellépő probléma és gond hiányában) hirtelen "B" tervre, amivel aztán az egész hercehurca olyan feleslegessé és öntökönlövéssé avanzsálódott, hogy én olyat még nem is éltem televíziós pályafutásom alatt. A tervet, a célokat (a rossz oldalon) ugyanis úgy kukázták ki egy csapásra, hogy (legalább a gyakorlottabb sorozatnézőknek) teljesen inkompetensnek hasson az írói és rendezői gárda.

Mindazonáltal aki egy felderítős, nyomozós, majd a rész végére mindig megoldásokkal és "bilincsekkel szolgáló" sorozatot szeretne látni, üsse kavics, nézze nyugodtan, de ennél nem szabad és lehet többet várni tőle. Csak egy kis szórakoztatást, természetesen annak a rizikóját vállalva, hogy a végén az embert az agyfelbaszás olyan magas szinten magába gyűri, hogy csak remélni tudom, hogy a távirányító senkinek nem lesz azonnal elérhető közelségben. A felfokozott idegállapot levezetése érdekében tehát a TV bezúzása helyett inkább szívjunk el azonnal egy cigit. Esetleg kettőt. Amennyiben valakinek mégis kedvencek közé kerülne az Awake, éredemesnek gondolnék egy rátermett pszichológus felkeresését. Még mielőtt elfajulnának a dolgok...

Awake – 2012, első évad – 6/10

Sorozatok:

01. Community: Season 1 – USA, 2009-2010 – 8/10
02. Breaking Bad: Season 1 – USA, 2008 – 8/10
03. Breaking Bad: Season 2 – USA, 2009 – 9/10
04. Breaking Bad: Season 3 – USA, 2010 – 7/10
05. Breaking Bad: Season 4 – USA, 2011 – 8/10
06. Sons of Anarchy: Season 4 – USA, 2011 – 10/10
07. Justified: Season 3 – USA, 2012 – 9/10
08. Luck: Season 1 – USA, 2012 – 6/10 – nekem elég volt belőle négy rész
09. The Killing: Season 2 – USA, 2012 – 10/10
10. Boss: Season 1 – USA, 2011 – 8/10
11. Mad Men: Season 5 – USA, 2012 – 10/10
12. The Bridge (Bron/Broen): Season 1 - Sweden, Denmark, 2011 - 9/10
13. Breaking Bad: Season 5 – USA, 2012 – 9/10
14. Black Mirror: Season 1 – UK, 2011 – 9/10
15. Dead Set: Season 1 – UK, 2008 – 8/10
16. Awake: Season 1 – USA, 2012– 6/10
17. Suits: Season 1 – USA, 2011 – 7/10
18. Suits: Season 2 – USA, 2012 – 8/10
19. ER: Season 8 – USA, 2001-2002 – 8/10
20. Sons of Anarchy: Season 5 – USA, 2012 – 10/10
21. House M.D.: Season 1 – USA, 2004-2005 – 5/10
22. Homeland: Season 2 – USA, 2012 – 6/10

Könyvek:

01. Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt – 1994 – 7/10
– A Drink Before the War (Kenzie-Gennaro 1.)
02. Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem – 1996 – 9/10
– Darkness, Take My Hand (Kenzie-Gennaro 2.)
03. Nick Norby: Pop, csajok, satöbbi – 1995 – 9/10
– High Fidelity
04. Cormac McCarthy: Az út – 2006 – 1/10 (Nem olvastam belőle sokat...)
– The Road
05. Joseph Heller: A 22-es csapdája – 1961 – 10/10
– Catch-22
06. Tar Sándor: A mi utcánk – 1995 – 9/10
07. J. D. Salinger: Zabhegyező – 1951 – 5/10
– The Catcher in the Rye
08. Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek – 2010 – 8/10
– Before I Fall
09. Ray Rigby: A domb – 1965 – 7/10
– The Hill
10. Paul Auster: A végső dolgok országában – 1987– 6/10
– In the Country of Last Things
11. Orson Scott Card: Végjáték – 1985 – 6/10
– Ender's Game (Ender's Saga 1.)
12. Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok – 2009 – 9/10
– Wintergirls
13. Sylvia Plath: Az Üvegbura – 1963 – 5/10
– The Bell Jar
14. Krasznahorkai László: Az utolsó farkas – 2009 – 8/10
15. Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel – 2005 – 6/10
– Extremely Loud and Incredibly Close
16. Robert A. Heinlein: A Hold börtönében – 1966 – 3/10
– The Moon is a Harsh Mistress
17. Jon Krakauer: Ég és jég – 1997 – 10/10
– Into Thin Air
18. Michael Connelly: Az igazság ára – 2005 – 9/10
– The Lincoln Lawyer (Mickey Haller 1.)
19. Michael Connelly: A hazugság csapdájában – 2008 – 9/10
– The Brass Verdict (Mickey Haller 2.)
20. Gayle Forman: Ha maradnék – 2009 – 8/10
– If I Stay (If I Stay 1. / Ha maradnék 1.)

Filmek:

Március

001. The Man From Nowhere – South Korea, 2010, Jeong-beom Lee – 8/10
002. The Dark House – Poland, 2009, Wojciech Smarzowski – 4/10
003. Hannah and Her Sisters – USA, 1986, Woody Allen – 9/10
004. Crimes and Misdemeanors – USA, 1989, Woody Allen – 5/10
005. Flipped – USA, 2010, Rob Reiner – 5/10
006. Dealer – Hungary, 2004, Benedek Fliegauf – 2/10
007. Corlaine – USA, 2009, Henry Selick – 6/10
008. All or Nothing – UK, France, 2002, Mike Leigh – 3/10
009. The Last King of Scotland – UK, Germany, 2006, Kevin Macdonald – 5/10
010. Stranger Than Fiction – USA, 2006, Marc Forster – 7/10
011. Chungking Express – Hong Kong, 1994, Kar Wai Wong – 8/10
012. The Celebrtaion – Denmark, Sweden, 1998, Thomas Vinterberg – 7/10
013. 4 Months, 3 Weeks and 2 Days – Romania, Belgium, 2007, Cristian Mungiu – 9/10
014. Crouching Tiger, Hidden Dragon – Taiwan, Hong Kong, USA, China, 2000, Ang Lee – 5/10
015. Thelma & Louise – USA, France, 1991, Ridley Scott – 7/10
016. Strangers on a Train – USA, 1951, Alfred Hitchcock – 6/10
017. Y tu mamá también – Mexico, 2001, Alfonso Cuarón – 7/10
018. A Fish Called Wanda – USA, UK, 1988, Charles Crichton – 8/10
019. Felon – USA, 2008, Ric Roman Waugh – 8/10
020. The Help – USA, India, United Arab Emirates, 2011, Tate Taylor – 9/10

Április

021. The Taking of Pelham One Two Three – USA, 1974, Joseph Sargent – 8/10
022. Spirited Away – Japan, 2002, Hayao Miyazaki – 6/10
023. No Man’s Land – Bosnia and Herzegovina, France, Slovenia, Italy, UK, Belgium, 2001, Danis Tanovic – 9/10
024. Midnight Cowboy – USA, 1969, John Schlesinger – 6/10
025. The Squid and the Whale – USA, 2005, Noah Baumbach – 7/10
026. Sleuth – USA, UK, 1972, Joseph L. Mankiewicz – 7/10
027. Roman Holiday – USA, 1953, William Wyler – 8/10
028. North by Northwest – USA, 1959, Alfred Hitchcock – 7/10
029. Cell 211 – Spain, France, 2009, Daniel Monzón – 9/10
030. Shame – UK, 2011, Steve McQueen – 8/10
031. Midnight in Paris – Spain, USA, 2011, Woody Allen – 9/10
032. Loaded Weapon 1 – USA, 1993, Gene Quintano – 6/10
033. Being There – USA, 1979, Hal Ashby – 7/10
034. Tucker & Dale vs. Evil – Canada, USA, 2010, Eli Craig – 7/10
035. The Skin I Live In – Spain, 2011, Pedro Almodóvar – 7/10
036. 50/50 – USA, 2011, Jonathan Levine – 7/10
037. We Need to Talk About Kevin – UK, USA, 2012, Lynne Ramsay – 10/10
038. Tae Guk Gi: The Brotherhood of War – South Korea, 2004, Je-gyu Kang – 7/10
039. The Guard – Ireland, 2011, John Michael McDonagh – 4/10
040. Good Bye Lenin! – Germany, 2003, Wolfgang Becker – 7/10
041. Tucker & Dale vs. Evil – Canada, USA, 2010, Eli Craig – 7/10
042. The Iron Giant – USA, 1999, Brad Bird – 6/10
043. Grizzly Man – USA, 2005, Werner Herzog – 6/10
044. The Vanishing – Dutch, French, English, 1988, George Sluizer – 7/10
045. Rear Window – USA, 1954, Alfred Hitchcock – 8/10
046. Spider-Man 2 – USA, 2004, Sam Raimi – 3/10
047. Anatomy of a Murder – USA, 1959, Otto Preminger – 8/10
048. The Class – Estonia, 2007, Ilmar Raag – 5/10
049. Remember the Titans – USA, 2000, Boaz Yakin – 8/10
050. Martha Marcy May Marlene – USA, 2011, Sean Durkin – 5/10
051. Ratatouille – USA, 2007, Brad Bird – 8/10
052. Evil – Sweden, Denmark, 2004, Mikael Håfström – 6/10

Május

053. Mr. Brooks – USA, 2007, Bruce A. Evans – 6/10

Június

054. Walk the Line – USA, Germany, 2005, James Mangold – 8/10
055. King of Devil’s Island – Norway, France, Sweden, Poland, 2011, Marius Holst – 7/10
056. Planes, Trains and Automobiles – USA, 1987, John Hughes – 5/10
057. Take Shelter – USA, 2011, Jeff Nichols – 9/10
058. Boogie Nights – USA, 1997, Paul Thomas Anderson – 8/10
059. Quiz Show – USA, 1994, Robert Redford – 8/10
060. Terms of Endearment – USA, 1983, James L. Brooks – 7/10
061. Bullhead – Belgium, 2011, Michaël R. Roskam – 7/10
062. Cashback – UK, 2006, Sean Ellis – 3/10

Július

063. Definitely, Maybe – UK, USA, France, 2008, Adam Brooks – 7/10
064. The Wackness – USA, UK, 2008, Jonathan Levine – 8/10
065. The Sandlot – USA, 1993, David M. Evans – 6/10
066. Shakespeare in Love – USA, 1998, John Madden – 8/10
067. SLC Punk – USA, 1998, James Merendino – 8/10
068. Philadelphia – USA, 1993, Jonathan Demme – 5/10
069. Open Range – USA, 2003, Kevin Costner – 5/10
070. Irreversible – France, 2003, Gaspar Noé – 5/10
071. Old School – USA, 2003, Todd Phillips – 4/10
072. The Man from Earth – USA, 2007, Richard Schenkman – 8/10
073. Hoosiers – UK, USA, 1986, David Anspaugh – 3/10
074. American Reunion – USA, 2012, Jon Hurwitz – 8/10
075. Get the Gringo – USA, 2012, Adrian Grunberg – 6/10
076. The Ides of March – USA, 2011, George Clooney – 9/10
077. As Good as It Gets – USA, 1997, James L. Brooks – 7/10
078. Tyrannosaur – UK, 2011, Paddy Considine – 7/10
079. In a Better World – Denmark, Sweden, 2011, Susanne Bier – 6/10
080. Thank You for Smoking – USA, 2005, Jason Reitman – 7/10

Augusztus

081. The Avengers – USA, 2012, Joss Whedon – 2/10
082. The Cabin in the Woods – USA, 2011, Drew Goddard – 7/10

Szeptember

083. Moonrise Kingdom – USA, 2012,  Wes Anderson – 6/10
084. Weekend – UK, 2011, Andrew Haigh – 7/10

Október

085. The Devil's Backbone – Spain, Mexico, 2001, Guillermo del Toro – 7/10
086. XXY – Argentina, Spain, France, 2007, Lucía Puenzo – 4/10
087. Margin Call – USA, 2011, J.C. Chandor – 8/10
088. The Raid: Redemption – Indonesia, USA, 2011, Gareth Evans – 3/10
089. In the Mood for Love – Hong Kong, France, 2000, Wong Kar-Wai – 7/10
090. Badlands – USA, 1973, Terrence Malick – 8/10
091. Last Train Home – Canada, China, UK, 2009, Lixin Fan – 7/10
092. Frozen – USA, 2010, Adam Green – 8/10
093. Cypher – USA, 2002, Vincenzo Natali – 3/10
094. Frozen River – USA, 2008, Courtney Hunt – 6/10
095. Hight Tension – France, 2003, Alexandre Aja – 2/10

November

096. Girl, Interrupted – USA, Germany, 1999, James Mangold – 7/10
097. Killer Joe – USA, 2011, William Friedkin – 9/10
098. Ted – USA, 2012, Seth MacFarlane – 8/10
099. A vizsga – Hungary, 2011, Péter Bergendy – 9/10
089. The Dark Knight Rises – USA, UK, 2012, Christopher Nolan – 4/10

December

090. End of Watch – USA, 2012, David Ayer – 7/10
091. Looper – USA, China, 2012, Rian Johnson – 8/10
092. Sinister – USA, 2012, Scott Derrickson – 6/10
093. Cop Out – USA, 2012, Kevin Smith – 1/10
094. Perfect Sense – UK, Sweden, Denmark, Ireland, 2011, David Mackenzie – 5/10
095. Scream 4 – USA, 2011, Wes Craven – 5/10

Ez most ütött. Tegnap néztem meg az angol, Channel 4-en futó Black Mirror utolsó részét, és mit ne mondjak, le vagyok nyűgözve. Persze emellett meglehetősen le is vagyok törve, hála ennek a mesés három órának… Charlie Brooker (imdb/letterboxd) (többek közt a Dead Set készítője) nagyot alkotott. Én ugye bár sosem rajongtam az epizód-centrikus sorozatokért, de itt teljesen működőképes volt a dolog. Oké, mondjuk hozzá kell tennem, hogy ez egy különálló történeteket bemutató antológia, de akkor is. Ez a hármas egyébként három érdekes, szatirikus hangvételű drámát takar, mely elsősorban a modern technológia és az információáramlás veszélyeire hívja fel a figyelmet.


Szóval egy rész, egy történetet az alapfelállás, mely alatt az epizódok meglehetősen reális képet festenek a jövőről, az emberekről, végső sorunk rólunk, leendő gyermekeinkről, azaz a valóságban is elképzelhető helyzetekről van szó, itt nincsenek megvalósíthatatlannak tűnő technikai kütyük, csodatevők, Supermannel képességeivel vetekedő kiskölykök. Van egy adott drámai szituáció, egy kiindulópont, amelyet aztán a megoldásig végig is vezetnek. A probléma és konfliktus kezelése azonban nem túl egyszerű, pláne ha a körülményeket és a lehetőségeket is figyelembe vesszük.


A Black Mirror-t nagyon sokan szeretik, nem egy hétköznapi darabról van szó, nem mindenkinek a gyomra veszi be, de ettől független egy méltán elismert és népszerű minisorozattal állunk szemben. Az első rész korrekt volt (8/10), amit egy kicsit gyengébb, de egyes elemeiben (zenei aláfestés, társadalomkritika) még is jobb rész követett (7,5/10), hogy aztán a végén a földhöz vágjon az a nem is olyan távoli jövőben játszódó történet, mely azt hiszem teljesen reális képet fest arról, hogy merre is tartunk a megállíthatatlan technikai fejlődés következtében. (10/10)

A színészi alakítások és a fényképezés elsőrangú, a zenei aláfestést pedig már említettem. Személy szerint megelőlegezek neki egy 9 pontot összességében, ebből könnyen újranézés lesz. 2013 januárjában pedig jön a folytatás…

Black Mirror – 2011, első évad – 9/10

Sajnos "Az üvegbura" a várakozásommal ellentétben teljesen átlagos regény. Vagy talán még kicsit gyengébb is. A történet nem túl érdekes, egy idő elteltével megismerkedünk pár személlyel, hogy aztán a későbbiekben az „üvegbura” miatt végül teljesen feledésbe merüljenek, ilyenformán pedig csupán elpocsékolt sorokra, oldalakra tudok gondolni, hiszen Esther senkihez nem ragaszkodott igazán, senkit nem szeretett annyira korábbi, még normális életéből, hogy számunkra valamilyen szinten megrendítő legyen az a depresszió, melynek aztán útja során rabja lesz.

Egyszerűen kevés volt, nem is nagyon élveztem, és igazából nem is úgy haladtam vele, mint más regényekkel. A cselekmény sem volt túl jól felépítve… A regény utolsó része és a kezelés is meglehetősen unalmas volt, ehelyett sokkal inkább olvastam volna arról, hogyan tud az élettel megbirkózni a továbbiakban, képes lesz-e valami eredetit, maradandót alkotni. Meg aztán a magánéletét is lehetett volna boncolgatni még…

Óriási hibának tartom, hogy a pszichológusokkal folytatott beszélgetések gyerekesen egyszerűen voltak, sehol nincsenek valódi ok-okozati összefüggések, csapdák, mélyebb gondolatok, utalások és szembesítések… Bezzeg elektrosokk-terápiára, nah arra aztán futotta…

Irreális, unalmas, lagymatag. Hiányzott a parázs a párbeszédekből. És bár elfogadom, hogy egy depressziós illető beleszarik az egész kezelésbe, de az orvosnak reagálnia kell, célra kell vezetnie, rávilágítania, hogy ez azért így márpedig közel sincs rendjén. Ebből pedig jóformán semmi nem tapasztaltam. Ilyen téren a regénynek a hitelessége is erősen megkérdőjelezhető.

A szöveg és a lefestett képek is meglehetősen gyengének hatottak, gyakran megesett, hogy az elolvasott egy oldalból csak körülbelül fél, esetleg kicsit több jött volna át… Ilyet pedig eddig olvasás közben nem nagyon tapasztaltam… Igazi, perzselő feszültséget pedig aztán ne is keressen itt az ember…

Bár kicsit más téma, más megközelítés, de aki komoly pszichológiai hadviselést, magával ragadó színészi alakításokat, nagyszerűen, logikusan és eredetien felépített forgatókönyvre lenne kíváncsi, az nézze meg az In Treatment című HBO sorozat első évadát. Na az (ezzel ellentétben) egy példaértékű, zseniális alkotás. Gabriel Byrne főszereplésével.

Sylvia Plath – Az üvegbura – The Bell Jar – 1963 – 5/10

A 78-as születésű és meglehetősen fiatal Jeff Nichols (imdb/letterboxd) egy igazán remek filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat tavaly, mikor is egy olyan kétórás mozit varázsolt elénk, melyet számtalan ismert, már régóta a szakmájában tevékenykedő rendező szeretne munkássága során – legalább egy alkalommal – a magáénak tudni. Nichols egyik kedvenc témámat tette meg a film, és lényegében a főszereplő központi mozgatórugójává, ez pedig nem más, mint egy igazi, amerikai kertvárosi vihar. Azonban ez esetben nem holmi kommersz tálalásban előadott, hétvégi mozizásra kiválóan alkalmas családi katasztrófafilmet kell elképzelni...


A filmet Nichols meglepően magabiztosan vezényli le, talán ettől is lesz összességében olyan kimagasló a végeredmény. Beszélhetünk itt a visszafogott rendezésről, a remek zenei aláfestésről, a két főszereplő (a már többször is bizonyított Michael Shannon mellett a gyönyörű Jessica Chastain) számtalan díjat besöpört zseniális alakításairól, az atmoszféráról, valamint a végig jelenlévő idegtépő feszültségről... A lényegen ezen dolgok mit sem változtatnak. Ez egy igazi, vérbeli szerzői munka, mely nem hódol be igazán senkinek vagy semminek, így nem is él a már-már megszokottnak mondható, sablonos megoldásokkal, csupán él a felkínálkozó lehetőségekkel.

A Take Shelter nem egy egyszerű, hétköznapi, amerikai családi dráma, hanem a főszereplőt, Curtis-t gyötrő profétikus álmok, és azon hatások következményiből adódó konfliktusok és belső vívódások tökéletes lenyomata, mellyel így vagy úgy azért mindannyian szembesülünk az életünk során. Nichols remek érzékkel játszik (ápolja és rombolja) a két főszereplő viszonyát, miközben egyik szerep sem megy a másik kárára, az egyensúly itt is tökéletesen el van találva.

A Take Shelter ahol kell gondolkodásra késztet, ahol kell megijeszt, de egy biztos, értő és gondos kezekkel felépített film, mely már rögtön az első percek képeivel és hangulatával magával ragadja a nézőit. Ha dollármilliókkal sajnos nem is, de azért kritikai elismerésekben meglehetősen szépen teljesítő film megfelelő alapot nyújthat a továbbiakban az írói és rendezői feladatokért felelő úriembernek, aki még idén, 2012-ben jelentkezik egy újabb filmmel, a Mud-dal, mely reméljük újfent egy magával ragadó, igazán lebilincselő alkotás lesz, melynek záró képsorai után ismét csak a képernyőre bámulva, meredten ülünk, miközben próbáljuk feldolgozni azt a nagyszerű, lélektanilag meglehetősen súlyos élményt, melyet mindenkinek át kellene élnie, meg kellene tapasztalnia, aki egy kicsit is szereti a mozik és filmek világát. Erre szerencsére meglehetősen sok esélyünk van, látva az ismét parádés szereposztást és a meglehetősen sikeres kritikusi, újságírói fogadtatást a 65. cannes-i filmfesztiválon. Csak így tovább!

Take Shelter – 2011 – 9/10