Először is kezdjük azzal, hogy személy szerint nekem ez az első hegymászásról szóló könyvem. Egy filmet láttam korábban, amely a lehető legközelebb áll ezen témához, a címe pedig nem más, mint Zuhanás a csendbe (Touching the Void). Sajnos nemrég derült ki számomra, hogy az egyébként remek film alapjául is egy könyv szolgált, de hát sebaj, ha csak utólag is, de elolvassuk azt is. (Azóta már a polcomon is tudhatom Joe Simpson klasszikusát.) De térjünk vissza az Ég és jég című regényre. Jon Krakauer neve sokaknak ismerős lehet, legtöbbeteknek talán az Út a vadonba című filmről juthat eszébe a szerző, melynek alapjául szolgáló történetét is ő maga jegyezte.
Krakauer harmadik regénye, az Ég és jég nem más, mint egy tényregény. Telis-tele számtalan információval, úgy mint nevekkel, évszámokkal, időpontokkal, a hozzájuk köthető események rövid leírásával, és hát természetesen a hegymászással kapcsolatos alapvető fogalmakkal. Enélkül nyilván elég nehéz is lenne leírni, hogy mi és hogyan is történt, történhetett meg. Mert bizony 1996 tavaszán rengeteg minden zajlott le pár nap leforgása alatt. 1996 májusában több expedició is indult az Everest meghódítására, hogy aztán az expedíció végeztével a túlélőknek a körülmények, valamint a kisebb-nagyobb hibák összességének eredményeképpen, a tragédiákról és azok feltehetően kiváltó okairól kelljen megpróbálniuk valamiféle beszámolóval szolgálni.
Jon Krakauer nem szórakozott, tökösen indít, a regény elején rögtön az események kellős közepén találjuk magunkat, ezzel is megalapozva a feszültséget. Ezután szépen elindul a cselekmény, szépen lassan megtudhatjuk, hogy kik, honnan, miért, kikkel, hogyan, mennyiért, kiket hátrahagyva, kiknek a támogatását élvezve, és nem utolsósorban milyen hegymászós múlttal érkeznek meg a helyszínre. Néha nem egyszerű a helyzet, rengeteg az írásban a név, de természetesen Krakauer is tisztában van ezzel, melynek hatására néhol kisegít minket, így vagy úgy emlékeztet olvasás közben egy-egy személyre, kapcsolatra, esetleg már a korábbiakban legalább részben említett eseményekre.
Megindító írásában Krakauer olyan vérfagyasztó borzalmakkal teli élményeket idéz, melyek a legmegrögzöttebb alpinistákat is rábírják arra, hogy a tengerszinten keressenek menedéket.
A fenti két sornál – melyek a könyv borítóján fekszenek – én sem fogalmazhattam volna meg jobban. Idegtépő az, ahogyan a hegymászás borzalmait általam eddig nem tapasztalt szemszögből és közelségből is sikerült legalább egy kicsit átélnem. Valóban borzasztó, és tragikus történetről van szó, melynek nyomasztó hatása az olvasás végezte után hetekkel sem hagy majd valószínűleg nyugodni. A lezárás, Krakauer utóiratával kiegészítve pedig talán még inkább hozzájárulhat ehhez az állapothoz. Egyszerűen elképesztő azt látni, hogy egyesek milyen komoly áldozatokat hoztak csupán azért, hogy a végén ne kelljen kudarccal végződött hódítási kísértettel zárniuk azt az egyébként rendkívül kimerítő, több hetes megpróbáltatások sorát, mely a csúcsmászás nélkülözhetetlen velejárója.
Bár már így is számtalan magasztos jelzővel illettem eme tényregényt, nem ok nélkül teszem ezt. Szerintem a legtöbb sötét, borongós hangulatú, már-már jéghidegnek tartott krimik legtöbbje szimpla kéjutazásnak tűnhet Krakauer sorai láttán. Nem nagyon hiszem, hogy lehet ennél drámaibb, felkavaróbb és a maga módján monumentálisabb hegymászós drámát írni. Itt nem az írásra törő elme, hanem maga a valóság diktált. Osztott, szorzott, tett, vett – a legdurvább műveletek soraival sokkolva a résztvevőket – melynek eredménye sajnálatos módon végső soron erősen a negatívba kúszott...
Jon Krakauer – Ég és jég – Into Thin Air – 1997 – 10/10
